Hable Con Ella

Tegnap este keretes szerkezetet kapott az EVS-em, történt ugyanis, hogy ugyanabban a bárban vacsoráztunk a főbérlőmmel és pár haverral, ahol az első Encinas Reales-i ebédemet költöttem el. A fő különbség, hogy most tudtam kommunikálni az asztaltársasággal, sőt, a vicceimet is értették. A szakácsnő pedig hüledezett, mert nagyjából akkor találkoztunk utoljára, azon a bizonyos januári szombaton. Még egy fontos dolog történt tegnap, megvalósítottam egy réges-régig álmom: levetítettem a Malénát egy mediterrán faluban, a szabad ég alatt. Persze – ahogy ez lenni szokott – a valóságban nem telt meg a nézőtér harsány spanyolokkal, sőt, még a 30 főre bekészített vörösbor és tinto verano sem fogyott el. De a lényeg mégis az, hogy összejött, és mégha a legtöbben nem is a film miatt jöttek el, hanem azért, mert ravaszul az utolsó estémre időzítettem a vetítést – komoly alapot szolgáltatva ezzel az érzelmi zsarolásnak – szerintem senki nem bánta meg, hogy engem és Giuseppe Tornatorét választotta a helyi zeneiskola záróelőadása, meg az ingyen kaja-pia – helyett.

Beteljesült álom

Most a repülőn ülök, a Zürich-Budapest vonalon, nulla óra alvás után. A vetítés és az úgy hajnali egy körül elköltött vacsora után várt rám egy hűtőtakarítás és néhány tucat rider elolvasása – nem akartam ugyanis Anyukámnak beadagolni, hogy dolgoznom kell a megérkezésem estéjén. Egész mókás, hogy a majd’ fél éves  falusi csendélet után végül sikerül stresszesen, kialvatlanul és lerágott körmökkel hazaérkeznem – talán csak a barnaság lehet gyanús. Persze ez csak vicc, valójában azt hiszem, egész sokat tanultam, és változtam is. Az utóbbi hetekben rohamosan aktivizálódó szociális életem pedig arra enged  következtetni, hogy lassan, de biztosan megtaláltam volna a helyem ebben a faluban. Elmondhatom például, hogy éjfélkor folytattam heves vitát a helyi kultúra képviselőjével facebook chaten, amiből ráadásul abszolút győztesként kerültem ki. Mégis, amikor a pék megkérdezte, hogy van-e kedvem hazamenni Magyarországra, a válaszom egy határozott igen volt. (Persze most, hogy körbenézek a repülőn és látom a savanyú pofákat, kissé árnyalódik az idealizált haza-kép.)

Az érzelmi zsarolás elszenvedői

A Vigoba tett látogatásom után már nem jelenteném ki olyan határozottan, hogy Spanyolország nekem nem pálya, de az újabb bizonyosságot nyert, hogy lételemem a város – és itt most korántsem csak a kulturális pezsgésre gondolok, hanem a nyitott és inspiráló közegre, meg persze arra, hogy nem kell kilométereket utazni egy kromofágért, vagy egy zacskó rukkoláért. Akik hiányozni fognak az itteni életemből, azok pesti, madridi, milánói és senegali illetők. Meg persze biztosan egy rakás dolog a falusi mindennapjaimból. Meg a spanyol nyelv. Meg a spanyol kaják - elsősorban a salmorejo nevű leves. És mindenekfelett az az érzés, ami szinte minden hétvégi utazásom alkalmával elfogott néhány alkalommal: hogy itt és most történik a legjobb, ami potenciálisan történhet velem. Ma pedig – a Swissair segítségével – tettem egy másik fontos lépést a szabadság felé vezető úton: 10 perc alatt megszabadultam 15 kg.-nyi cucctól, amelyért 50 eurót számolt volna fel a pedáns légitársaság. És amit éreztem mindeközben, az leginkább némi szégyenkezés volt, amiért különösebb szomorúság nélkül dobálok ki frissen vásárolt földi javakat. Meg persze némi sajnálatot azért, mert nem nyomtam a kezébe valamelyik utastársamnak a kamerámat, hogy filmezze már le, amint a check-in sor mellett ülünk ex-lakótársammal, Simonával, és négy darab nyitott bőrőndből dobáljuk ki a bugyikat, zoknikat, pólókat és egyebeket. Annak persze azért örülök, hogy leleményességemnek köszönhetően a spanyol szakácskönyv (cca. 2kg.), a kétnyelvű Kisherceg és a nylevtankönyvem – a méredzkedés után – visszakúszott a bőröndömbe. A 3 pulcsi – 2 kabát – sál kombó pedig, ami Malagán még megmosolyogtatta az utazóközönséget, Zürichben már releváns viseletnek számított. Leszállás.  

Vigo és a fetisizált világítótorony

Az előző héten megvolt a workshopom nulladik alkalma. Hétfőn kitalálták, hogy el kell halasztani egy héttel, nincs más választás, mert még nem találtak megoldást arra, hogy speciális biztosítás és acélbetétes bakancs nélkül beléphessenek a résztvevők a műhelybe. (Amire mellesleg végül az lett a megoldás, amit hetek óta hajtogatok – aláíratni velük egy papírt, miszerint saját felelősségükre tartózkodnak a műhelyben.) Mint utólag megtudtam, az iskola titkárnője rögtön el is kezdte felhívogatni a résztvevőket, mielőtt engem egyáltalán értesítettek volna a fejleményekről. Én erre a hírre nagyon bepöccentem, mivel februárban prezentáltam először ezt az ötletet az igazgatónőnek, aki nagyon lelkesen támogatta a dolgot. Kicsit lehűtöttem magam, bementem az igazgatónőhöz és 3 perc alatt meggyőztem, hogy ne halasszuk el az első alkalmat, hadd tartsam meg az udvaron.

Az önkéntes csapat

Gyakorlatilag minden félreértés abból adódik, hogy senki sem direktben velem kommunikál, hanem a mentorommal, Soniával. Sonia távollétében pedig kijelölnek egy másik tanárt, akin keresztül kommunikálnak velem. Ők pedig nyilván mindenre igent mondanak a főnöküknek, anélkül, hogy megkérdőjeleznék a dolgot. Nem értem, ehhez miért kellett megtanulnom spanyolul. Gyakran adódik olyan helyzet, hogy véletlenül meghallom, min pörögnek lázasan, majd fél mondattal meg tudom magyarázni, hogy miért nincs rá szükség. (Például, hogy miért nem kell maszk a résztvevőknek.) Szóval elég nehézkes a kommunikáció és baromira bürokratikus a rendszer – ha nem lennék elég karakán, minden tervemet leintenék a bürokráciára, a válságra, a törvényekre vagy a biztonságtechnikai előírásokra hivatkozva. (Így hiusúlt meg többek közt a falumozi, vagy a falu határába tervezett óriási bikaszobor.) Ez nagyon furcsa és érthetetlen számomra, ugyanakkor valószínűleg otthon is hasonlóan működnek az iskolák és hasonlóan motiváltak a tanárok – a legnagyobb különbség talán abban érhető tetten, hogy milyen kocsival közlekednek.

A résztvevők legfőbb segítőmmel, José-val, aki díszletes volt Madridban

Kissé kiábrándító szembesülni ezzel, ugyanakkor lehet, hogy én meg túl radikális vagyok, és kicsit simulékonyabbnak kellene lennem. Na ez az, ami egyelőre nem megy, ahogyan abban sem mutatok semmiféle fejlődést, hogy ne legyen egyből az arcomra írva, mit gondolok valamiről vagy valakiről. Annak meg, hogy elkezdtem spanyolul beszélni, az a veszélye, hogy elkezdtem megfogalmazni a kritikáimat – Veronika le is intett kedvesen egyik este, hogy ezt inkább ne tegyem, mert bár ő tökéletesen ért, spanyol ismerőseink nem fognak osztozni az álláspontomon.

A tervek szerint még 100 évet kap a láda

No de végül is az a lényeg, hogy elindult a workshopom, 14 résztvevővel, és Melcsiék közreműködésének köszönhetően én is megvettem az éjjeliszekrénykét – még alkudtam is kicsit a 25 eurós irányárból. Simonával, a lakótársammal - akinek sikerült átaludnia az első alkalmat – az egyik tanár fiának a komódját is fel fogjuk újítani. A résztvevők egy része nem mert nagyot álmodni, van, aki csak egy kis képkeretet vagy faládikát hozott, de lesz 3D mintázatú asztalka, újrakárpitozott láda és felújított székek is – ha minden a terv szerint alakul.

Mindenki lázasan csiszol...

Ezen a héten bevettük magunkat a műhelybe és ’belecsaptunk a lecsóba’! Nagyon lelkesek a kis résztvevőim – főként 50-es nők - és baromi jó fejek az önkénteseim is! (Bár a fele nem jelent meg a 2. alkalmon, így is voltunk épp elegen.) Van várólistám is, mert nagyobb az érdeklődés, mint ahányan beférünk a műfejbe. Az egyik tanár kétnaponta jön az irodámba kampányolni, hogy a nagynénjét vegyem be a csapatba. Irtó jó volt három órán keresztül csiszolni! Semmihez nem fogható érzés, amikor levegő helyett festékport lélegez be az ember! Imádom! Jövő héten sajnos nem lesz workshop, mert megyünk Soniával, a mentorommal mid-term trainingre Aguilas-ba, de utána nekiállok a kis éjjeliszekrénykének!   

Nincs dumálás, munka van!

(Május 10., buszon) Nagyon furcsa érzés úgy utazgatni egy országban, hogy otthon érzed magad, ismered a szisztémát, helyi arcokkal pörögsz, tudod, hogy mit kell rendelni az adott helyen és napszakban, hogy ne nézzenek rád furán, és csak az zökkent ki, ha néha angolul válaszolnak a spanyolul feltett kérdésedre. Tegnap volt egy grátisz napom Sevillában, mert Caceres-be képtelenség egy nap alatt eljutni busszal, a Veronika által „shithole”-nak titulált falucskánkból. Katerina férje elvitt Córdobáig, majd Marian – a cseh srác, akivel Portugáliába mentünk – kijött elém a sevillai buszpályaudvarra. (Csak, hogy lássátok, még mindig megy a szervezés!) Marian tudta, hogy a  legtitkosabb vágyam egy bicikli, de elég csóró vagyok, mert csak jövő héten kapok fizetést, ezért azt ötlötte ki, hogy hogyha utazom egy megállót oda-vissza egy távolsági busszal, akkor ki tudjuk játszani a rendszert és ingyen bérelni nekem biciklit. (Tudom, tudom, tipikus kelet-európai mentalitás...) Merthogy itt kérem szépen annak, aki a külvárosban lakik, ingyen bicikli jár! Így hát felszálltam az első zöld színű buszra, mire a sofőr megkérdezte, hogy hova megyek. Nem számítottam erre a kérdésre, így kissé meglepődve mondtam, hogy a következő megállóig. Mire ő értetlenkedve rávágta, hogy dehát az a Burger King. Én pedig nagyot bólintottam, hogy igen, pontosan, a Burger Kingig lesz szíves! Röpke egy órás buszos külváros-nézés után megkaptam a jutalmam: egy csúcsszuper, 5 sebességes biciklit. Egész nap le sem szálltam róla, bebicikliztük egész Sevillát, 3,5 euróért ettünk egy hippi helyen 3 fogásos menüt, majd este fájó szívvel és azzal a biztos tudattal szolgáltattam vissza a bicajt, hogy ma képtelen leszek leülni a buszon. Este Marian francia és mexikói lakótársával és annnak mexikói haverjával fittelgettünk a házuk tetőteraszán, rumoskóla kíséretében, és újra belém hasított a felismerés, hogy meg tudom magam értetni spanyolul és nagyjából megértem, amit mondanak – legyen szó cseh, francia vagy mexikói akcentusról. (Az Andalúz a legkeményebb dió...) Hihetetlenül nagy fless, hogy néha hetekig elő sem veszem a spanyol könyvet, mégis elképesztő sebességgel fejlődik a spanyolom. És tegnap rádöbbentem arra is, hogy a spanyollal és az angollal gyakorlatilag a világ felével szót tudok érteni. Elég menő. Most pedig irány Caceres!

Több, mint egy hónapja nem írtam, így azt sem tudom, hol kezdjem. Azóta teljesítettük a küldetést, ami az utazgatást illeti: megjártuk Madridot, Sevillát, Granadát és PORTUGÁLIÁT!!! Az utazgatások során egyre több dologra jövök rá magammal kapcsolatban. Az egyik például, hogy nem annyira érdekelnek a turista látványosságot, nem vagyok oda a szép épületekért és szobrokért annyira, sokkal jobban érdekel a városok hangulata, jobban szeretek eltévedni bennünk, mint nevezetességtől-nevezetességig futkosni. És arra is újfent ráébredtem, hogy semmi értelme úgy utazni, hogy elmész egy idegen helyre, szállodában vagy hostelben laksz és útikönyv alapján tájékozódsz – muszáj, hogy legyen egy-két helyi ismerős ahhoz, hogy igazi élmény legyen az utazás. Portugáliában kipróbáltuk a couchsurfinget, amely egy olyan honlap, ahol felajánlhatod a kanapédat idegenek számára, illetve kereshetsz kanapékat bárhol a világon. Írsz egy e-mailt az illetőnek és ő vagy reagál vagy nem – attól függően, hogy szimpatikus vagy-e neki és tud-e fogadni. (Otthon a szomszédom, Dani szinte hetente fogad külföldi couchsurfereket.) 

Adrival, Veronikával és portói hostunkkal, Joaoval

No, de kezdjük az elején. Mivel nekem a portoi kérésekre csak egy kissé furcsának tűnő pasi reagált, Adrival a péntek éjszakát youth hostelben töltöttük, két útitársam, Veronika és Marian (cseh srác) meg egy couchsurfinges arcnál. (Adrival együtt laktunk a főiskolán a szakkollégiumban, ő most Vigoban él és átugrott Portoba két napra, hogy találkozzunk.) A youth hostelekről immár külön köteteket tudnék írni, de ezúttal legyen elég annyi, hogy sokat segítenek az embernek abban, hogy fel tudja építeni önmagában a kis Maslow-i szükséglet-piramisát. (Azt hiszem, eddig legjobban az csapta le a biztosítékot, amikor Granadában egész éjszaka vacogtam harisnyában, nadrágban és télikabátban a takaró alatt, de az sem volt semmi, amikor Portoban hajnali ötig sikítozva mulattak a fiatalok, majd reggel arra ébredtem, hogy két kis fekete bogár mászik Adri arca felé az ágyon... persze az sem épp kellemes, amikor a saját ismerősöd horkol úgy, mint egy kibaszott fúrógép, egész áldott éjszaka.)

Porto imádnivalóan régi és lepukkant

Szóval ideje volt valami más alternatívát keresni, és mivel Veronikáék vendéglátójánál akadt még egy üres kanapé, a szombat éjszakát már ott töltöttük. Nagyon cuki srác volt, elvittük a helyi fotómúzeumba (ami egyébként egy közröhely a Mai Manó Házhoz képest), ő meg elvitt minket a kedvenc kávézójába, mi főztünk neki vacsorát, ő meg reggel palacsintával búcsúztatta el a kis csapatot. Lisszabonban már nekem kedvezett a szerencse, olyannyira, hogy egyenesen Javier Bardem hasonmása fogadott be minket, három éjszakára. Cristovao és őrült öccse (a második portugál szakács, akit ismerek, és mindkettőt Cesarnak hívják) hihetetlenül jó fejek voltak, a szülői házban laknak, és Cesar átengedte nekünk a szobáját, így keleti kényelemben volt részünk, még egy kis welcome hasist is szórt az asztalra! (Anyu, ez egy különleges csokoládé!) A fiúknak van egy kávézójuk Lisszabonban, ami este átalakul bárrá. Sokat lógtunk ott, leteszteltük a próbamunkán lévő dj-t és ’majd az összes koktélt – sajnos a kő-papír-ollóban Mariannak kedvezett a szerencse, így én vezettem aznap este... Lisszabonban végig szakadt az eső, szóval a városnézés egy rémálom volt, de azért voltak jó pillanatok, például a második este, amikor spenótos Lasagne-t csináltunk a fiúknak és dumáltunk meg darts-oztunk. Cesar meg olyan reggelit rittyentett nekünk utolsó nap, meló, bulizás és nulla óra alvás után, hogy a királyi család is megirigyelné...

A tökéletes reggeli Javier Bardemmel és öccsével

A kis útitársaimmal is nagyon jól kijöttünk, bár voltak dolgok, amiket másképp csináltam volna. Például szívesen kipróbáltam volna egy-két portugál kaját, és, főleg az esőre való tekintettel szívesen bejártam volna több lisszaboni múzeumot, de csak egybe jutottunk el, a modern művészetek múzeumába, ahova Veronikát nem lehetett berángatni, annak ellenére sem, hogy ingyenes volt. A kajálásokat a csomagtartóból oldottuk meg, és lényegében mindegyiket élveztem – vicces volt a piknik a Lidl parkolóban, az útszéli bezárt étterem előtt, de a legjobb kétségkívül a dél-portugáliai tengerparton volt, Lagosban. Marianra és Veronikára egy szavam sem lehet, szinte semmi konfliktus nem volt köztünk, és szemmel láthatóan mindenki élvezte az utazást. (Egyedül az okozott nekem némi stresszt, amikor Marian vezetett, mert – férfi lévén – képtelen volt egyszerre figyelni a vezetésre, a gps-re és a kresztáblákra – így rendszeresen hajtott be egyirányú utcákba vagy át piros lámpákon.)

Lisszabon a jó pasik mellett a sirályok városa is
(Balázs, ezek sirályok, ugye?)

Szóval lényegében szuperül alakult életem második roadtripje, egy szavam sem lehet – az esőt leszámítva, de már elkezdtem tervezgetni a júniusi visszatérést Lisszabonba, ráadásul lehet, hogy Franciékkal összehozunk egy közös portugál kalandot! Majd igyekszem írni Sevilláról, Granadáról és Portugáliáról kicsit részletesebben, de most megyek aludni, mert holnap reggel irány Malaga – holnap kezdődik a Festival de Malaga, és meg akarom nézni, milyen, elmenni múzeumba, meg koncertre, bolhapiacokra, meg talán valami vetítésre – bár, mint tegnap rájöttem, a filmfesztivál sajnos csak 20-án kezdődik, amit eredetileg beterveztem erre a hétvégére. Akarok biciklit is bérelni, mert baromira hiányzik Fitti! El kell kezdenem a Szigetes melót is, de az is jobban fog esni egy malagai kávézóban, mint ebben a porfészekben. Ja igen, és a portugál pasik: azt hiszem, ők az eseteim. Csak kár, hogy ezt a rettentően fura nyelvet beszélik.

A legfaszább piknik helyszín kétségkívül Lagos

Még több portugáliai fotóért látogassatok el a facebook oldalamra!

Előző hétvégén végül nem mentünk Granadába, mert Veronika lebetegedett. Így Kornéllal és a barátjával a közös ebéd és a kötelező terasz fotó után útnak indultunk Málagára. Kornélt feltettük a gépre én pedig Melcsiékhez vettem az irányt. Szuper kis nyugis hétvége volt, dumáltunk, sétáltunk a parton, paelláztunk, shoppingoltunk. Mivel ők Málaga mellett, a tengerparton élnek egy kis településen - aminek a nevét még nem sikerült megjegyeznem -, Málagát még nem láttam, de az áprilisi filmfesztiválon kapok majd belőle eleget, ha minden a terveim szerint alakul és eljutok oda, legalább pár napra. Vasárnap Montillába mentünk, ami egy kis falu nem messze innen – ott lesz Noa keresztelője, egy a vasárnapinál sokkal melegebb, áprilisi vasárnapon. Itt belehallgattam életem első vasárnapi miséjébe! Hittétek volna, hogy ehhez Spanyolországig kell jönnöm?

Fürdőruhás angolok árnyékában a tengerparton

A hét legfontosabb eseménye Simona, az olasz lakótársam érkezése volt (akit következetesen Sabrinának hívok), aki legnagyobb meglepetésemre egy barátnőjével futott be csütörtök este. Így az antré kissé furcsára sikeredett, de a lasagne végére, amit neki(k) csináltam, elszálltak a negatív érzéseim, mert mindkét csaj nagyon helyes volt. Szombaton volt a falu életének egyik legfontosabb eseménye, a Karnevál, ami miatt úgy döntöttünk, nem utazunk sehova a hétvégére. Itt a legtöbben csapatostul öltöznek be és korántsem veszik félvállról a dolgot. Vero és a barátnői pávának öltöztek – egész héten, minden este a jelmezükön dolgoztak... Én magánzóban voltam elég menő Frida Khalo önarcképpel és az olasz szekcióra is ráadtunk egy-egy parókát. Nagyon kemény jelmezek voltak, az egyik kedvencem a búvár csapat volt, az abszolút kedvenc pedig a főbérlőm és baráti köre, akik Star Wars-nak öltöztek! (Vagy Star Treknek? – Tudjátok, mindig összekeverem...:)) Este nyolckor az egész falu megkezdte a felvonulást, ami a templom mellett ért véget és egy ideiglenesen kultúrházzá alakított garázsban és az előtte felhúzott sátorban zajlott a tombola és a műsor, ami elég siralmas volt, de ugye van az az alkohol mennyiség, ami elviselhetőbbé teszi az ilyen alkalmakat és a hideget... Végül legnagyobb meglepetésemre én voltam az, aki bedobta, hogy elmenjünk táncolni a helyi diszkóba, ami igencsak egzotikus élmény volt... piros-zöld lézerfények pásztázták a tömeget és a hangszórókból egy spanyol rádió szólt, ennek következtében néhol a műsorvezető szövegelése szakította meg a zenét. Fél négyig sikerült bulizni, aztán sajnos elkezdtem kijózanodni és észlelni, hogy mekkora a füst és mennyire szar a zene – így hazajöttem. Nem hiszem, hogy minden szombat estémet ott fogom tölteni, de legalább kicsit enyhült a bulizás iránti olthatatlan szomjam!

Frida Khalo önarcképpel

A hét másik nagy eseménye, hogy elkezdtem spanyolul gagyogni! Úgy vélem, néha akadnak nyelvtanilag helyes mondataim, de persze az „Én megyek reggeli holnap, akarni jönni velem?” – típusú megnyilatkozásokat részesítem előnyben. Veroval még mindig angolul vagy spanglish-ül beszélek, de legalább most már a kis lakótársaival, barátaival és a néhány spanyol haverommal is tudok valami minimálisat kommunikálni. Simonával egyelőre az angol a közös nyelv, de pár hét múlva átváltunk majd spanyolra – legalábbis ez a terv. Megérkezett az első spanyol-angol könyvem, amit rendeltem, ma este neki is állok talán kicsit olvasgatni. (Olyan könyv, mint amilyen Az öreg halász és a tenger volt, amiből Papó tanult angolul – csak ez egyik oldalon spanyol, másik oldalon angol, és rövid spanyol novellák vannak benne.) A spanyol tanulást is elkezdtem komolyabban venni – ma befejeztem a film.hus elmaradásaimat, így már csak a filmklub van, amivel foglalkoznom kell, az itteni dolgokon kívül. A filmklub eléggé elkeserít, mert bár még soha nem dolgoztam ennyit a publicitásán, mint most, az első alkalmon 12 fizető vendég volt. Talán újra be kell indulnia, talán a karácsonyi anyagi csőd az oka, nem tudom, de a tavalyi átlag 50 nézőhöz képest siralmas. Holnap elvileg benne lesz a Népszabadságban és a Petőfi Rádióban, benne vagyunk a Naracsban és a We Love Budapest is hirdeti orrba-szájba, szóval remélem, beindul majd, mert máskülönben semmi kedvem ezzel tölteni itt az időmet.

STAR WARS!!! (Bal szélen a főbérlőm!)

A projektjeimmel kapcsolatban végre kierőszakoltam egy megbeszélést az iskolaigazgatóval, aki szép szisztematikusan letörögette a szárnyaimat. A nagyszabású kertmoziból iskolai filmklub lett végül, mert nincs pénz kifizetni a vetítési jogokat és e nélkül nem vállalja be a suli a dolgot – így végül európai filmek helyett angol és amerikai filmeket vetítek a nemzetközi kereskedelmi osztálynak meg azoknak, akiket érdekel. Ennek is örömmel álltam neki, mert legalább végre dolgozhatok valamin és nem a napot lopom, de ma kicsit kiakadtam, amikor kiderült, hogy a vetítésre kijelölt előadóteremben a projektort sikerült olyan közel felszerelniük a vászonhoz, hogy a legkisebb képméret esetén is lelóg kétoldalt a film. A technikai felelős megrántotta a vállát, de én nem fogom levetíteni a Harcosok klubja középső szeletét, szóval holnap reggel új terem után nézek. Kíváncsi vagyok, be fog-e jönni a diákoknak a kollekció – igyekeztem nagyon erős filmeket beválasztani, amik akkor is hatásosak, ha nem teljesen értik őket, és mindegyik valamilyen társadalmi problémát boncolgat. (Harcosok klubja, Amerikai szépség, A fiúk nem sírnak, Érzékeny pont, A zongorista, Hair, Requiem egy álomért) Ma esett le, hogy holnap két országban is lesz filmklubom! Ez ám a valami egy művelődésszervező életében! Ami a többi projektet illeti, azokra majd visszatérek, ha elkezdtem rajtuk dolgozni.

"Ha jobban akarsz angolul beszélni, mint én spanyolul, gyere el a filmklubomba!"
(A plakát, tele helyesírási és nyelvtani hibával)

Ami meg engem illet, azt hiszem, volt valami kapuzárási-pánik szerűségem, az utóbbi hetekben iszonyú sokat agyaltam azon, hogy hogyan tovább, hol kéne élni, mit kéne csinálni, merre kéne továbbmenni, ha ennek és a fesztiválszezonnak vége. Tudom, hogy most azzal kellene foglalkozni, ami most van, de az itt töltött idő alatt arra is rá kellene jönnöm, hogy hogyan tovább. Annyira belemerültem a lehetőségek tengerébe, hogy egy napig komolyan gondoltam, hogy 2014 szeptemberétől egy kubai filmes suliban fogok producernek tanulni – persze ezt az opciót másnap elvetettem, mert nem akarok 35 évesen diplomázni és karriert kezdeni, bármennyire is carpe diem a jelszó. Szóval fogalmam sincs, hogy mennyire kell az egyre szarabb otthoni körülményekhez ragaszkodni és ezt a túlélési harcot folytatni havi 120 ezer forintból úgy, hogy nem találok olyan munkát, ami igazi kihívást jelentene és némi önmegvalósításra is alkalmat adna. Ugyanakkor nem hiszem, hogy képes lennék hosszú távon meglenni nélkületek, és talán Budapest nélkül sem, vagy hogy ennek lenne bármi értelme – jól élni valahol, ahol marad pénz utazni, meg finom sajtokra, meg koncertekre, valahol, ahol süt a nap, de a barátaim és a családom nincsenek jelen. No, hát ez az én  nagy dilemmám most. Meg persze az, hogy hogyan kellene továbblépnem szakmailag, merre kellene mennem és mindezt hogyan elkezdeni – de ez már elég régi ügy. Most sok időt akarok magamra fordítani, sportolni, olvasni, utazni, mászkálni és spanyolozni. Elkezdtem olvasni Csíkszentmihályi Mihály Flow a mindennapokban című könyvét, amit István is megkapott karácsonyra és lehet, hogy majd Balázs is megörökli, ha én találok benne valami használható útmutatást.

Ezek a blogbejegyzések kísértetiesen kezdenek az emészthetetlenül hosszú interjúimra hasonlítani...   

   Terasz projekt: Egy amerikai popsztár a teraszomon lett a kép címe

Elég kemény dolog ez a ’naplóírás’, pláne így, hogy nem a fióknak írom, mint 15 éves koromban – igaz, Anita? Mert ami fontosnak tűnik egyik nap, az a következő héten már lényegtelen. Így van ez az On-arrival traininggel is, amiről csak röviden fogok megemlékezni. Ez az egy hétig tartó program arra hivatott, hogy felkészítse az önkénteseket az EVS-re, segítsen a későbbiekben felmerülő konfliktusok kezelésében, a kultúrsokk felismerésében, és abban, hogy az önkéntesek tudatosítsák, mit akarnak ettől a fél-egy évtől. Meg persze arra, hogy legyenek haverjaink Spanyolországban, akik többé-kevésbé ugyanazokon a folyamatokon mennek keresztül, mint mi, és akiket meg lehet látogatni hétvégente. A hét nagyban felülmúlta a várakozásaimat, mind a programok, mind a résztvevők terén. Persze ez mindig nehéz – legalábbis nekem – összekerülni 25 vadidegen emberrel és nem befeszülni ettől a helyzettől. Most elég jól sikerült, jól éreztem magam és még pár nagyon jó fej emberrel is összehozott a sors, köztük Halszkával, egy nagyon helyes és vagány lengyel lánnyal, aki Madridban önkénteskedik, Isl-el, egy lökött szőke török csajjal, aki fél évig utazgatott Kínában abból a pénzből, amit egy hídon állva keresett azzal, hogy pénzért fotózkodott a kínaiakkal, meg Rolanddal, aki ugyan csak 20 éves és ráadásul német, de egész jó arc és nagyon közel lakik egy kisvárosban. Azután ott van még Dora, egy olasz lány, aki olasz zenekarok menedzsereként dolgozott évekig és még a Szigeten is megfordult pár éve, de elege lett az olasz munkamorálból és a szórakoztatóiparból is, így kötött ki egy 100 fős kommunában Granada mellett, ahol a társadalom perifériájára szorult emberek élnek önfenntartó közösségben. Azután volt még egy cuki 20 éves portugál szakács srác, Cesar, aki ugyan szinte semmit nem beszél angolul, mégis jól összehaverkodtunk és nagyon várom, hogy ne csak jelnyelven tudjunk kommunikálni. Hát igen, az arány vicces volt, 3 húsz év körüli fiú és 18 lány – azt hiszem, az önkéntesség nem kifejezetten férfias 'szakma'. A workshopok és a spanyolórák mellett tettünk pár kirándulást, elmentünk egy nemzeti parkba és egy közeli alagútba is, ahol valaha vonat járt - kicsit olyan volt, mint Az állomásfőnök c. filmben. Nagyon szép faluban voltunk, minden szabad órát sétálással töltöttem. Volt egy főzőkurzus is, megtanultunk tortilla de patatat készíteni – nem gyakoroltam azóta, de ha valamelyiktek meglátogat, isten bizony megkísérlem összehozni! A tréning utáni szombat éjszakát és vasárnapot Córdobában töltöttem, ahol csatlakozott hozzám Veronika. Nagyon jó volt, sokat mászkáltunk, jókat ettünk és sok izgalmas helyet megnéztünk, köztük a Mecsetet, ami lélegzetelállító.

Az önkéntes csapat

A következő hét és hétvége teljes nyugalomban telt, minden tervünk romba dőlt, mert Veronika lakótársai ugyan nagyon helyesek, de elég megbízhatatlanok és meglehetősen lusták, viszont mindegyiküknek van kocsija, ami itt a szabadság záloga. Szombaton besokalltunk és elindultunk gyalog a legközelebbi faluba, hogy történjen valami. A lakótársak egy része már a falu határában feladta és utánunk jöttek kocsival. Megittunk egy kávét, aztán visszajöttünk. A vasárnap szuper volt, mert meglátogattak Melcsiék a fél éves Noa-val. (Melcsivel együtt dolgoztunk a hajón, most Malágan él spanyol férjével, Emilioval és Noa-val.) Főztem Nekik ebédet, aztán megmutattam a falu nevezetességeit és megittunk egy kávét az egyik helyi kávézó teraszán, ahol legnagyobb meglepetésemre alig találtunk szabad asztalt – az a benyomásom, hogy az egész falu ott bandázik vasárnaponként. Nagyon jól érzetem magam velük és nagyon megnyugtató a tudat, hogy van valaki mindössze 80 kilométerre innen, akire számíthatok, ha bármi baj van, vagy csak egyszerűen egyedül érzem magam, vagy sürgősen szükségem van egy kínai converse cipőre.

Kávézás Veronikával és a lusta csajokkal Benamejiben

Ez a hét már mozgalmasabb volt, hétfőn egy szülinapi házibuliba mentünk, de mivel Veronika egy ideje főleg spanyolul beszél hozzám, én azt hittem, hogy pusztán egy baráti iszogatás lesz négyesben az egyik helyi sráccal és a feleségével – nagy meglepetés volt, amikor megtudtam, hova megyünk valójában. Vicces élmény volt, kicsit időutazós, talán az általános iskolában voltam utoljára ilyen buliban, ahol egy kört alkottak a lányok és egy másikat a  - zömében 19 éves – fiúk. Persze némi alkohol megoldotta a helyzetet, néhány óra múlva már közösen fotózkodtak fiúk-lányok, hogy másnap legyen mit a facebookra feltölteni. Alapvetően vicces volt ez a buli, és nem utolsó sorban megismertem a Ragatone nevű dél-amerikai műfajt, ami a helyi kölykök kedvenc zenei irányzata, és a legrettenetesebb zene, amit valaha hallottam – a technot is beleértve. Beszélgettünk erről Veronikával, hogy vajon miért lehet az, hogy a lányok és a fiúk ennyire el vannak itt szeparálva, látszólag nem nagyon vannak fiú-lány barátságok, ami mindkettőnknek nagyon szokatlan. Arra jutottunk, hogy valószínűleg azzal van ez összefüggésben, hogy itt mindenki rögtön tud mindent és a legapróbb lépés elég, hogy az emberek elkezdjenek kombinálni. Valószínűleg ezért óvatosabbak az emberek a másik nemmel, mert egy ártatlan beszélgetés is elindíthatja a pletykalavinát – persze én pont leszarom, mit pletykálnak rólam, pláne, hogy nem is értem...:) Az is elég zavaró, hogy mindeközben meg a fiúk a fő téma, Veronikát nem hagyják élni a kis lakótársai, folyton azzal cseszegetik, hogy szedjen már fel valakit – ami itt akkor is elég nehézkes lenne, ha nem csak 18-20 éves fiúk lennének, meg a közéjük beilleszkedni próbáló és elég furán viselkedő néhány 30-as.

Ez nem a háziuliban készült, hanem Banos de Montemayor-ban

A tegnapi napot Córdobában töltöttük Veronikával és a mentorával, Katerinával, aki egy nagyon helyes szőke 30-as orosz csaj, spanyol férjjel. Reggel 8-kor a férj kocsijában felcsendült a Butterfly Effect CD, amit Katerina tőlem kapott és a férje azóta állítólag jóformán ki sem vette a lejátszóból – ez nagyon feldobott! A napot kávézással és shoppingolással töltöttük, de megbeszéltük, hogy ezt nem verjük nagy dobra. Ebédidőben csatlakozott hozzánk Juan Carlos, a férj és Katerináék egy barátja és elmentünk egy ázsiai és spanyol 'all you can eat' étterembe. Nagyon finom volt a kaja, rengeteg seafood, sushi és zöldség. A Desigual nevű spanyol boltban első látásra szerelembe estem egy táskával, amit féláron potom 40 euróért sikerült megvásárolni, de nem bírtam otthagyni. És napunk fő célját is sikerült teljesíteni, így egy-egy spanyol igazolvány boldog tulajdonosaként immár hivatalosan is itt időzünk!     

A Córdobai mecset (ígérem, a táskámat is megmutatom majd!)

Most este negyed 11 van, végre elkészültem a holnapi ebéddel, aminek az az apropója, hogy JÖN KORNÉL!!! Kornélt még Egerből ismerem, de utána lettünk jóban, az ő kezében robbant fel a hőlégfúvó a lakásfelújításkor a hálószobai szekrényben (Zsófi kedvencében) és tőle van a Kovitól 'örökölt' VHS lejátszóm is. No meg ő az, akinek a legemblematikusabb a kacagása szűkebb és tágabb környezetemben. (Igen, még Lindát is veri.) Ő egy ideje Londonban él, de most három napra elugrott egy Andalúziában élő barátjához és megígérte, hogy meglátogat. Szóval holnap jönnek ebédre és délután - reményeink szerint - magukkal visznek Málagaba, ahol felpattanunk egy Granadába tartó buszra. Azt hiszem, Veronika nagyon besokallt attól, hogy a kis lusta spanyol lakótársaira hagyatkozzon a hétvégéit illetően, meg valószínűleg meg is ijedt a gondolattól, hogy nem sokkal több, mint két hónap van hátra az EVS-éből. Meg gondolom örül, hogy végre emberére talált és most teljesen be van pörögve, hogy minden hétvégén menjünk valahova – ami persze egyáltalán nincs ellenemre. Sevilla volt az uticél, de ma kiderült, hogy a sevillai havernő már egy török fiúnak ígérte oda a kanapéját, úgyhogy bedobtam, hogy menjünk akkor Granadába, ahol amúgy sem ismerünk senkit, szóval semmiképp sem ússzuk meg a szállásköltséget. Már nagyon várom! Most megyek aludni, mert reggel 8-kor Fotografía Industrial órám van, amiből persze továbbra sem értek egy mukkot sem. 

   Melcsiék a 'terasz projekt' keretében

A legfrissebb hírrel kezdem: ma elmentünk Veronikával a bankba, hogy átvegyük a bankkártyánkat, de zárva volt és rendőrök álltak az ajtó előtt. Később hívta Veronikát a mentora, hogy minden oké-e, mert bankrablók voltak a bankban, és valakitől megtudta, hogy oda készült... mire visszaértünk a suliba, már a titkárnő is azzal fogadott, hogy a bankban voltam-e? Nagyon vicces! Itt mindenki azonnal értesül mindenről! De a lényeg, hogy BANKRABLÁS VOLT! Ebben az álmos kis faluban! Elképesztő! Pont azon gondolkoztam a minap, hogy minek ide biztonsági rendszer, ugyan kinek jutna eszébe itt bankot rabolni! (Remélem, nem én hoztam rájuk a rontást...)

 * Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy fegyveres rablás volt, és ott volt a suli pénzügyese is, akinek fegyvert tartottak a fejéhez és elvették a táskáját.

Attila kérésére majd jön egy fotósorozat a faluról, most érjétek be ezzel a narancsfával!

Közben előző héten kezdetét vette a pszichodráma tanfolyam! (Novemberben beiratkoztam otthon egy pszichodráma tanfolyamra, amit azután gyorsan abbahagytam az út miatt – néhányatoknak mondtam, hogy szerintem ez lesz az én élesben zajló tanfolyamom.) Pénteken kezdődött: beállított a mentorom, Sonia két tanítványa az irodába, és közölték, hogy menjek velük 5-kor kávézni – mondhatom, egyből tudtam, hogy spontán ötlet volt, Soniának semmi köze hozzá. Pár  óra múlva ott találtam magam egy café con leche és három tizennyolcéves között, akik vagy vihogtak, vagy azt bizonygatták, hogy biztos pszichopatának nézem őket, és egymásra mutogattak, hogy a másik teljesen őrült, közben mindig biztosítottak róla, hogy nem rajtam nevetgélnek... 1,5 óra múlva mondták, hogy menjek velük X-boxozni, de kedvesen visszautasítottam a lehetőséget. Most már legalább tudom, mire gondolt Sonia, amikor azt mondta, barátkozzak a kortársaimmal.

A pszichodráma folytatódott a hétvégén, mert befutott Veronika (a szlovák önkéntes lány) észt barátnője, Trinuu Malagáról, aki itt töltötte a hétvégét. Azt hiszem, most értettem meg igazán, mit jelent a Camille-tól tanult ’pain in the ass’ kifejezés - vasárnap már azt éreztem, hogy megölöm, ha még egyszer megszólal. Mint utóbb kiderült, ő 22 éves és egy idióta, be nem áll a szája – vagy ugyanazt hajtogatja, vagy énekel, vagy vihorászik. Tudom, hogy a szükség nagy úr és kellenek a barátok, de akkor is nagy talány, hogy Vero hogy bírja elviselni ezt a csajt.  Amúgy remek volt a hétvége, nagy sikere volt a sütőtöklevesemnek a filmes estén és a vetítés is jól sikerült, noha a film elég szar volt (A bőr, amelyben élek) és sajnos a hangot egy újabb kábel beszerzése után sem tudom átlőni a tévére, így az egyik spanyol lányra vagyok utalva, ha vetíteni akarok, akinek van hangszettje. De nem adom fel, érzem, hogy közel az a jack-RCA átalakító! (Marci, kérlek erősíts meg: van egy s-video a képnek, és vettem egy jack-jack kábelt, de a tévében nincs jack bemenet, csak a fejhallgatónak – így jutottam arra, hogy rca-vá kell alakítani!?)  

Szombaton átmentünk Lucena-ba pár spanyol csajjal és Alvaro-val – ők mind nagyon helyesek és már betöltötték a 25-öt, sőt, néhányan a 30-at is! Mivel esett, az egész napot sörözőkben és kávézókban töltöttük, és nagy ügyeskedés árán sikerült néha elérni, hogy ne ők hívjanak meg minket, ’vendégeket’, hanem mi fizessünk néhány kört.  Nagyon nem megy nekik az angol, de nem baj, mert így hamarabb megtanulok spanyolul – ugyan addig elég fárasztóak ezek a kiruccanások, hiszen nem értek szinte semmit, de sebaj. Az egyik lány, Leslie nagyon nyomja, hogy tanítsam őt angolul, ő meg tanít spanyolul, de mondtam, hogy várjuk meg az első órámat az osztályukban és nézzük meg, mennyire megy nekem ez a tanítás dolog, meg az a türelem dolog...  de szerintem bele fogok menni, hiszen ez elég jó deal! (Szeretettel várom a kész óraterveket kedves Anita és Zsófi!) Amúgy ugyanaz megy itt is, mint amikor Egerbe mentem főiskolára: senki nem érti, hogy mi a francot keresünk itt, ezen a „halálunalmas” helyen, önszántunkból...

A suliban a helyzet nagyjából változatlan. A web design órát leadtam, mert nem értek egy szót sem és nem is érdekel – mondta a tanár, hogy 3-hónap múlva újra meghírdeti, remélem, elfelejtődik addig a dolog, mert nem fogok járni rá akkor sem, ha perfekt leszek spanyolból. Közben a héten összeírtam a projektterveimet és prezentáltam Sonianak – nagyon lelkes volt, de mindenre azt mondja, hogy engedélyt kell kérni az igazgatótól. A terveim közt szerepel egy filmklub, főleg európai filmekkel – február-márciusban a suliban, azután áprilistól ki akarom vinni a suli falain kívülre, valami házfalra akarom vetíteni a Cinema Paradiso-t és sok más filmet! (lsd. fotón alább) Már összeraktam egy 30-as listát! Ehhez persze majd a helyi önkormányzattól is kell engedély, meg valószínűleg a támogatásuk is, mert Córdobából kell hozatni a kültéri projektort és a hangcuccot. Az a szerencsém, hogy Sonia korábban ott dolgozott, szóval ismeri a járást. A másik dolog a bútorfelújító workshop, amit a diákoknak és a helyieknek szerveznék, úgy, hogy néhány önkéntes diák tanítaná meg az alapfogásokat a jelentkezőknek. Ezt megelőzően szerveznék egy bolhapiacot, ahol lehet adni-venni, csereberélni kisebb bútorokat, amit azután el lehet hozni a workshopra és újjá varázsolni. Ez az ötlet szerintem át fog menni, mert benne van sok minden, ami a sulinak is és az önkéntességnek is ’jelszava’. Amikor meséltem Pablonak az ötleteimet és tanácsot kértem tőle, megjelent az igazgatónő és Pablo elkezdett áradozni neki az ötleteimről, így már ő is tudja! A harmadik egy együttműködés a HelloWooddal valamilyen formában – ezt majd velük együtt akarom kitalálni, de vannak már ötletek. Akarok még csinálni egy online prezentációt (Prezit) a raktárban senyvedő bútorokról, amiket a diákok készítettek és a jogszabályok miatt nem lehet értékesíteni, így inkább rohasztják őket. Ezt a prezentációt lehetne használni, amikor a sulit mutatják be valakinek, illetve amikor vásárokon jelennek meg. Nem titkolt célom ezzel, hogy feltérképezzem a raktár állományát és elindulhasson a fantáziám, hogy hogyan tudnák használni a bútorokat a faluban, vagy esetleg elárverezni és visszaforgatni a pénzt a suliba – akarok találni valami kiskaput. Ennyi a tervem dióhéjban, most várom a reakciót odaföntről.

A lakást nagyon szeretem, teljesen otthonosan mozgok benne és jött még némi fűtés és takaró a főbérlő segélyszállítmányával, amikor értesült róla, hogy fagyoskodok...  Nagyon kedves csaj, várom már, hogy tudjunk kommunikálni! Kérdeztem, hogy kivihetek-e majd pár bútort a teraszra, mire másnap megjelent egy asztallal és székekkel. Veronika nagyon akar sportolni, de nem tudunk futni menni, mert állandóan esik. Mondtam neki, hogy nincs kedvem edzőterembe menni (ez az egyetlen beltéri lehetőség itt), de nyomhatjuk együtt Alexandrával, ha akarja. Már kétszer volt itt tornázni, beszereztünk félliteres üvegeket súlyzónak és szorgalmasan követjük a mindig mosolygós Alexandra utasításait! Megbeszéltük, hogy márciustól mi is végig vigyorogjuk az egy órás programot, ez lesz a haladó szint. Ma estére meghívott minket az egyik itt lakó lány, Suzanna magához, szóval a következő filmes bulit és a francia hagymalevest holnapra halasztottam. Holnap reggel megyünk megint Lucenaba, mert muszaj vennem egy cipőt és esetleg egy pulcsit. A jövő hetet ugyanis Banos de Montemayorban töltöm, ott lesz az on-arrival tréningem 30-40 másik európaival, akik spanyolországi önkénteskedésre adták a fejüket és januárban kezdtek itt. Oda kéne vinnem valami kényelmes cipőt, de csak a csizmámat hoztam és összesen egy meleg pulcsit. A mentorom és a nemzeti ügynökség, amely az odautazásomat hivatott szervezni, márra kapcsolt, hogy nem lesz olyan egyszerű odajutni innen – én már pedzegettem, hogy a google maps szerint minimum 22 órás az út (mivel nincs csatlakozás), szóval hétfő reggeli indulással nem fogok odaérni hétfő délelőtt. Ma ők is felismerték ezt, de a megoldást még nem tudjuk. Én azon drukkolok, hogy fizessenek egy éjszakát Córdobában vagy Sevillában, és ott tölthessem a mostani, vagy a következő vasárnapot, hazafelé jövet. Amúgy ma megtudtam, hogy sokkal több szünet lesz, mint ahogyan azt gondoltam, a naptár alapján, hiszen ez egy iskola!!! A húsvéti szünet például egy hetes! És február végén is lesz egy szabad csütörtök-péntek! Veronikával azt tervezzük, hogy bérelünk egy kocsit, és nyomunk egy Granada-Sevilla-Córdoba hosszúhétvégét, hostelben alvással. Remélem, a kis észt barátnőjét nem visszük. Meglepően olcsó az autóbérlés, szerintem még jobban is fogunk kijönni, mintha vonattal vagy busszal mennénk. Nagyon várom! Most megyek spanyolozni, mert ma megint a filmklubbal foglalkoztam tanulás helyett... Adios!

A Fotografia Industrial c. órámra minden héten kell készíteni egy fotót - én a teraszomat választottam témának, ahol remélhetőleg egyre több időt fogok eltölteni, folyamatosan alakul majd és a szociális kapcsolataimat is le fogom tudni képezni rajta keresztül.

Hol is kezdjem.... Encinas Reales egy pici falu, mindenki ismer mindenkit, az idegenekre meg úgy bámulnak, mint bárhol a világon a kis falukban. Ami fura, hogy mindenki puszival mutatkozik be, így volt szerencsém végigcsókolni a gyógyszerésztől a közértesen át a tanárokig majdnem mindenkit. Ami még szokatlan, hogy csomóan eldobják a szemetet és nem szedik fel a kutyaszart az utcán – ehhez remélhetőleg nem is fogok hozzászokni. Meg az, hogy nincs fűtés a lakásokban - nálam mindössze egy kis elektromos radiátor van, azt húzom magam után mindenhova. Az irodában végre ideadták a légkondi távirányítóját, így itt most már tudok fűteni. (Van az a fázási szint, amikor tudok spanyolul.) Nagyon fura, amikor fagyoskodsz otthon reggel, kilépsz az utcára és melegebb van, mint otthon volt.  

Noha nincsenek távolságok, mindenki kocsival megy mindenhova. Sajnos a biciklizésről lehet, hogy le kell tennem, mert nagyon ’dimbes-dombos’ a falu, nem biztos, hogy élvezetes lenne itt bringázni, a 17km-re fekvő városba meg autóút megy, ahol tilos biciklizni. (Azért az még nincs kőbe vésve, hogy nem lesz biciklim....)  A futás is elég nehézkes, egyik nap elmentem futni, de akkora emelkedők vannak, hogy kb. 5 perc után begörcsölt a vádlim. Lehet, hogy majd megpróbálkozom a falu mellett lévő olívafás földekkel, csak most csupa sár az egész, mert sokat esik. Szóval egyelőre marad a jógavideó meg legjobb barátnőm, Béres Alexandra – Franci jóvoltából.

Az időbeosztás is elég furcsa, itt a suliban mindenkinek van egy táblázata arról, épp mit csinál – milyen órát tart. Én is kaptam egy táblázatot, amiben az első hétre a spanyoltanulás szerepelt minden rublikában, meg két óra, amire bekönyörögtem magam: web design és fotografia industrial. Később esett le, hogy ezek 8-kor kezdődnek, így a gimi óta először kénytelen vagyok heti 3x (!!!) 8-ra suliba menni. Aminek persze nincs sok értelme, mert nem értek egy kukkot sem. Ami szintén abszurd, hogy 150 percesek az órák, képtelenség ennyi időt végigülni, nem is értem! Jövő héttől meg kell majd tartanom egy fél angol órát (tehát legalább 60 percet) a külkereskedelem szakosoknak, akik – bár heti 7 órában tanulnak angolt – nem nagyon tudnak beszélni. Kíváncsi leszek, milyen lesz...

Szóval 2,5 órás óra vagy 9-től ’meló’, aztán fél órás reggeli szünet, amikor majdnem mindenki hazamegy reggelizni, majd 11-re visszajön. Kettőtől/háromtól szieszta és ebédszünet, ami 5-ig tart – ekkor is mindenki hazamegy. Az elég rossz, hogy minden nap egyedül kell enni, viszont költséghatékony. Meg majd jön az olasz lakótársam és ez megoldódik. 5-től 7-ig ismét munka. Ha tovább maradok, a mentorom mindig rám szól – nagyon komolyan veszik a pihenőidőket, ami nem könnyű, hiszen alighogy elkezdesz csinálni valamit, menni kell haza. (Most például spanyoloznom kéne, de azt net nélkül is tudok majd, és 3-kor bezárják a sulit pénteken....)

Kulturális élet nuku, szóval bármit szervezek majd, nem lesz konkurencia! :)  Akiket eddig ismerek, az a mentorom, Sonia, a szlovák önkéntes csaj, Veronika, az ő lakótársai, és néhány barátjuk. Meg egy srác Sonia osztályából, Alvaro, aki elvitt sim kártyát venni Lucena-ba, hogy tolmácsoljon, de kiderült, hogy nem nagyon beszél angolul... Meg Pablo, aki most tért vissza görögországi EVS-éről, és beszél angolul!!! Egyelőre élvezem, hogy nincs pörgés, szeretek otthon lenni esténként és spanyolozni meg olvasni. (csak ne lenne olyan rohadt hideg) Azért persze nem ülök otthon minden nap, hisz ismertek – már megvolt az első csajbuli, Veronika szülinapja volt az apropó, meghívtak engem és pár barátnőt és ’dumáltunk’ meg Activity-ztünk (én szótárral). (Előtte lerágták az összes körmüket, hogy mit fogok szólni, ha megtudom, hogy szívnak...:)) Helyes csajok Veronika lakótársai, de azt gyanítom, nagyon fiatalok – menthetetlenül szerelmesek az egyik tanárba, ami, ha jól emlékszem, középiskolás tünet. Veronikát nagyon csípem, helyes lány, k-európai és szemmel láthatólag örül nekem és a vérfrissítésnek.

Már kicsiben elkezdtem a programszervezést: ma estére meghívtam Pablot és Veronikát videózni, illetve jön Veronika észt barátnője Malagáról. Már vettem s-video kábelt, így össze tudom kötni a gépemet a plazmatévémmel, a film természetesen Almodóvár lesz – mi más. (Már megvettem az első spanyol dvd-met is!) Tegnap megpróbáltam összedobni egy sütőtök levest ma estére, de a fűtés és a sütés nem megy együtt, így elment az áram. Megint kiderült, hogy krízishelyzetben jobb a spanyolom – írtam egy sms-t a főbérlőnek, aki ott lakik a házban. Ő sem találta meg a megoldást, így riasztotta Alonso-t, a másik lakótársunkat (egyelőre összesen hárman lakunk a kb. 10 lakásos házban). Vicces volt, rohangáltunk a házban és kerestük a biztosítótáblát. Végül – amikor már feladtuk és elmentem gyertyáért Tonihoz, a főbérlőmhöz - Alonso megtalálta a biztosítótáblát, amit aznap este még egyszer használnom kellett... éjfélre majdnem kész lett a tökleves! A szomszédaim nagyon helyesek, megmutogatták a vadiúj - jórészt Carrefour és IKEA bútorokkal berendezett – lakásaikat, a spontán lakógyűlés keretében. Ami gyanús, hogy ők ketten a – valószínűleg elég sötét – földszinti lakásokban laknak, míg én a tetőtérben. Azt hiszem, május környékén meg fogom érteni ennek az okát!

Ennyit mára, megyek spanyolozni!      

Spanyol egységcsomag

Magyar egységcsomag

Ahogy ígértem, néhány fotó a lakásomról!

A terasz, ahol remélhetőleg hamarosan sok időt fogok eltölteni....
(Nem cigizek továbbra sem!)

Kilátás leendő szobatársam szobájából

Ez is a szomszéd szobából fotózva

Ez az ablak alatt van - remélem, hogy a házhoz tartozik!?

A nappali (már kicsit átrendeztem)

Design
(nem tudom, meg merem-e majd kérdezni, hogy leszedhetem-e...)

Konyha, kilátással a teraszra
(itt lehet bemászni, ha kizárod magad)

Fürdő
(azt az izét ott balra nem értem...)

Ékszertartó totem - béta verzió

Szerencsésen megérkeztem Málagára, ahol szegény Alonso, a falu taxisofőrje egy órát várt rám a reptéren. Noha angolul egy szót sem beszél - ahogyan itt majdhogynem senki - remekül elbeszélgettünk a spanyol gazdasági helyzet alakulásáról a hazaúton. Ezután következett egy tapas-ebéd a főbérlőmmel és barátaival, akikkel szintén nehézkes volt a kommunikáció, a fent említett okok miatt. Amúgy mindenki nagyon kedves, mindenki megadja a számát, hogy hívjam, ha kell valami, de, mivel telefonba nehéz bólogatni és mosolyogni, még nem tettem eleget ennek a felajánlkozásnak.

A lakásom szuper, csak nagyon hideg van, mert errefelé nem szokás a fűtés - egy kis elektromos radiátort rángatok magam után a lakásban.

Most nem tudok többet írni, holnap igyekszem posztolni néhány fotót a lakásomról!

Addig is itt az első vacsora a teraszon: